Gasztrománia, otthon

2007 június 23. | Szerző: marmalade |

 

t3v kördése utól ért (okostojas.blog.hu), válaszolok is, egy kicsit megkésve, mert a hőguta és a vele járó kóválygó fej és vérnyomásingadozás, nálam oly nagy mértékben (pontosabban igen alacsony mértékben) volt pár napig jelen , mint még egész eddigi életemben soha. Szóval most kezdek visszazökkeni a megszokott hétköznapjaimba.

 
A kérdés így hangzott:

“Miként, hogyan reagál a család/férj/baráti kör a blogírásra, a gasztromániára, és mi a véleményük arról, hogy az ebédnek a késen, kanálon és villán kívül a kamera is tartozéka, mint állandó “evőeszköz”?”

Hogy őszinte legyek, nálam csak egy szük baráti és családi kör tudja a blogos életemet, de a gasztro-szenvedélyemet már többen ismerik. A blog indulása idején még félénk büszkeséggel teli hangon kezdtem mondogatni ismerősöknek, de a „És miért jó az neked?” típúsú viszont válaszok és a semleges „aha…és utána néma csönd” megjegyzések hamar a kedvemet szegték és abbahagytam az önreklámozást.

Aztán persze később jöttek pozitív visszajelzések is, és kiderült, hogy mégis olvassák, mert olyan is, aki érdektelennek tűnt, megkérdezte, hogy mégis melyik az én blogom, és receptek kapcsán barátok rokanaitól is kaptam pozitív visszajelzést, aminek kicsi szívem igen csak lelkendezett.

 
 Családi és baráti ebédeknék rendkívül toleráns vagyok és nem fotózok a vendégek jelenlétéban, de előtte és utána igen. A kettesben, pontosabban a gyerekkel hármasan töltött ebédek viszont néha még próbára teszik a párom türelmét, mert Ő már enne, én meg fotóznék.Ez ügyben lehet, hogy fontolóra veszem Lila Füge technikáját a plusz adaggal.

De bevallom mostanában én is lazultam, mert egyre töbször felejtettem el fotózni és csak az evés közben jutott eszembe, hogy ezt meg kellett volna örökíteni az útókornak.

 A párom már többé-kevésbé megszokta gasztromániámat, hogy a könyvesboltokban itthon és külföldön a gasztro résznél kezdek és többnyire végzek, s hogy külföldön alig várom, hogy meglátogassam az első utamba kerülő közértet zsákmányszerzés céljából, de azt már kicsit nehezebben tudja kivárni hogy a konyhatechnikai boltokban a harmincadik tepit is fontolgatva nézegetem, és a fűszeresnél is mit tudok annyi ideig nézelődni. Meg hogy éjfélig blogozok (mivelhogy máskor nincs nagyon időm rá) .

 
A blog elindításában támogatott (a kezdeti fotók az Ő mobiljáról születtek, aztán beruháztunk egy Canonba) és valahol ösztönzött is, mert amikor az anyósom megkérdezte, hogy mi volt nálunk az ebéd és a férjem rávágta, hogy valami csirke, vagy valami kínai, na akkor a libabőr futkosott a hátamon a méregtől. Mert az lehetett akár egy tárkonyos csirkemel filé roston sütve, tavaszi körítéssel, az anyósom tudatában egy zsákba ment. Ráadásul még meg is kérdezte, hogy „Ti mindig kínait esztek?” Pedig nem, csak négyszer-ötször egy évben, és elég változatosan (mert van ananászos, édes-savanyú, aktuális kedvenc stb).

Itt most legalább visszkereshető, hogy miket sütök-főzök. Amúgy sokkal többet, mint ami felkerül ide, csak a kezdeti lendületem fogyatkozott meg. Meg persze a többiekét (Zsé, Ági, Ana, Maci, Lila Füge, Pirikenagyi stb.) is ki kell próbálni valamikor és minek ismételjen az ember. Néha persze annyira belelkesülök, hogy mégis megteszem.

 Hát lássuk csak ki nem válaszolt még…most nem vagyok annyira naprakész. Talán Zsé, Ági,?